ZPĚT NA STRÁNKU EMILA JULIŠE

 

Egyébként

csak mi rakunk

a mítoszra olyan arcot,

amely a mi vágyainknak-csalódásainknak megfelel.

De az biztos:

egyszer minden arcról lehull a maszk,

és nem lesz tovább semmi dráma,

semmi komédia,

semmi játék

és semmi, semmi feltámadás.

Távozás

Az ugatás a messzeségben,

a hold,

nézd: a csillagok is nevetve ragyognak ?

mennem kell.

Visszajössz te még

szemem, hajam nevetése miatt,

hangom csillogása miatt,

testem messzesége miatt.

Lehet, ha mindaz más nevetés lesz,

más hang,

más csillagzatok és

új pályái a vérnek.


Amit tettem, s ami lett belole

A növényzet közé rejtoztem,

de továbbra is fuszál maradtam;

barlangba menekültem,

de az a nagyvilágra nyílik;

árral szemben úsztam a forráshoz,

de a tengerben találtam magam;

a föld köldökére álltam,

de nem én lettem a közepe.

Egy fuszálba rejtoztem,

de csak a növényzet része maradtam;

a nagyvilágba menekültem,

de az egy barlangba van zárva;

az árral úsztam a tengerig,

de a forrásban találtam magam;

a föld közepére álltam,

de nem én lettem a köldöke.

Az árny emléke

A múlt, melyen a kínos ifjúság áramlik át,

olyan, mint egy nem túl széles folyó, kedves

meanderekkel, terebélyes fákkal a part mentén,

zátonyokkal és lemélyülésekkel, sziklákkal a mederben,

buzös csatornákkal a vágóhíd alatt,

párzó galambokkal a várfalon,

vízbefúlt macskákkal, habos üledékkel

a cukorgyárból, felfordult halakkal.

Az ellentétek nem zárják ki egymást: egységet alkotnak

az édes emlékezésben. Különösen ha már elég régen

járod recsego léptekkel éveid füzesét,

sok mindennel vádolva magad, amit tudatlanságodban követtél el.

Azt kívánod, sok dolgod hamuvá égve lenne

a szél martaléka, de az emlékezésnek saját égetoje van,

hol egy pillanat alatt képesek feltámadni

a hírhedt fonixek: a bun, a megszégyenülés, a szemrehányás,

hogy elszálljanak a lepusztított, letördelt

babérligetbe. Hogy mondják az emberek?

Bár ne is láttam volna. De az ilyen pillanatokban

élesen látunk akkor is, ha keseru árny homályosítja a látást.

A gyanú

Fasor ? szemek nélkül.

Mindent kiradíroztatott egy vak akarat.

Sem a nyirkos lomb, sem a fa nem mozdul;

de lépteimre fel-felröppen egy madár.

A pillanat hasadéka ? mint a táj panorámaképe

a tükörben.

A felszakadó felhok közt fénylegyezok nyílnak; bal lábam

hevétol repedezik a föld.

A szívem az oka ? mondom magamban,

s tekintetem átfog mindent,

mindent, a fuszál rezzenését is.

Amint növésbe kezdenek a fák,

megnyílik a csalfa remény ajtaja s a

dühös szél ablaka ? légörvény a messzeségbol.

Nevetésemre valaki közeledik a fasorban,

nincs szeme. Uram, a fekete szakadékok!

 

GABULYA PÁL fordításai
NAGYVILÁG / VILÁGIRODALMI FOLYÓIRAT / XLIV. évfolyam 3-4. szám / 1999. március-április