csak mi rakunk
a mítoszra olyan arcot,
amely a mi vágyainknak-csalódásainknak megfelel.
De az biztos:
egyszer minden arcról lehull a maszk,
és nem lesz tovább semmi dráma,
semmi komédia,
semmi játék
és semmi, semmi feltámadás.
Az ugatás a messzeségben,
a hold,
nézd: a csillagok is nevetve ragyognak ?
mennem kell.
Visszajössz te még
szemem, hajam nevetése miatt,
hangom csillogása miatt,
testem messzesége miatt.
Lehet, ha mindaz más nevetés lesz,
más hang,
más csillagzatok és
új pályái a vérnek.
A növényzet közé rejtoztem,
de továbbra is fuszál maradtam;
barlangba menekültem,
de az a nagyvilágra nyílik;
árral szemben úsztam a forráshoz,
de a tengerben találtam magam;
a föld köldökére álltam,
de nem én lettem a közepe.
Egy fuszálba rejtoztem,
de csak a növényzet része maradtam;
a nagyvilágba menekültem,
de az egy barlangba van zárva;
az árral úsztam a tengerig,
de a forrásban találtam magam;
a föld közepére álltam,
de nem én lettem a köldöke.
A múlt, melyen a kínos ifjúság áramlik át,
olyan, mint egy nem túl széles folyó, kedves
meanderekkel, terebélyes fákkal a part mentén,
zátonyokkal és lemélyülésekkel, sziklákkal a mederben,
buzös csatornákkal a vágóhíd alatt,
párzó galambokkal a várfalon,
vízbefúlt macskákkal, habos üledékkel
a cukorgyárból, felfordult halakkal.
Az ellentétek nem zárják ki egymást: egységet alkotnak
az édes emlékezésben. Különösen ha már elég régen
járod recsego léptekkel éveid füzesét,
sok mindennel vádolva magad, amit tudatlanságodban követtél el.
Azt kívánod, sok dolgod hamuvá égve lenne
a szél martaléka, de az emlékezésnek saját égetoje van,
hol egy pillanat alatt képesek feltámadni
a hírhedt fonixek: a bun, a megszégyenülés, a szemrehányás,
hogy elszálljanak a lepusztított, letördelt
babérligetbe. Hogy mondják az emberek?
Bár ne is láttam volna. De az ilyen pillanatokban
élesen látunk akkor is, ha keseru árny homályosítja a látást.
Fasor ? szemek nélkül.
Mindent kiradíroztatott egy vak akarat.
Sem a nyirkos lomb, sem a fa nem mozdul;
de lépteimre fel-felröppen egy madár.
A pillanat hasadéka ? mint a táj panorámaképe
a tükörben.
A felszakadó felhok közt fénylegyezok nyílnak; bal lábam
hevétol repedezik a föld.
A szívem az oka ? mondom magamban,
s tekintetem átfog mindent,
mindent, a fuszál rezzenését is.
Amint növésbe kezdenek a fák,
megnyílik a csalfa remény ajtaja s a
dühös szél ablaka ? légörvény a messzeségbol.
Nevetésemre valaki közeledik a fasorban,
nincs szeme. Uram, a fekete szakadékok!
GABULYA PÁL fordításai
NAGYVILÁG / VILÁGIRODALMI FOLYÓIRAT / XLIV. évfolyam 3-4. szám / 1999.
március-április